Kitapostam magamnak az utam, a boldogság irányába, s most, hogy rá kéne lépnem újra, hogy elölről végigjárjam az egészet, s meglessem, hogy a leveleiket táncoltató fák ágain milyenre érett már az élet gyümölcse, olyan mérhetetlen fájdalom gyötri lábaim, hogy moccanni sem tudok, s újra belesüllyedek a letargiába.
Talán csak pillanatokra, s aztán újra próbálom, s milyen boldog vagyok ilyenkor, hogy van erőm, van erőm megpróbálni újra és újra...pedig már hányszor hanyatt estem.
Vajon mikorra szívódik fel belőlem az érzés, hogy a pörgés, zsongás, zsibongás, mozgás, adrenalin, szerelem, s mindenféle bolond érzés hiányzik belőlem...Miért csak pillanatokra vannak ott bennem, s élvezem ezeknek minden egyes cseppjét...s miért van az, hogy amilyen hamar jön, olyan gyorsan is múlik el...Miért nem élvezhetem, nehezen kitaposott utam kényelmét?
...
hányszor feltettem magamnak ezeket a kérdéseket...
S aztán rájöttem, amint érni kezd a gyümölcs, a féreg is felüti a fejét.
