Kérték írjak, hát megteszem


Szóközökbe sűrítem a semmit.
Nézd:










Látod milyen egyszerű élnem?S milyen fájdalommal jár érezni?

Felek

Félkész
Félszép
Félkéz
Félsz még?
Félek
Félkész
Félszép
Félkész
Félfék
Félszeg.
Félkész
Félszép
Félkéz
Fél élet.

Becsukott szemmel úsznak az álmok.
Széllel, levegőben, lebegőbben
Ugrálnak ki fejünkből, mint valaha.

Nyitottan tekintünk a suhanó fákra.
Halkan,bólogatva, boldogabban
Száguldunk a vasúton felfelé.

Lefelé folyik a napsugár.
Csillogón, símán, sikoltva
Eltelt egy nap, az idő lejár.

Felfelé kúszik az égen az éjjel.
Sötéten, vijjogón, vihogósan
Bort a pohárba, állomás.

Úsznak az álmok,
Folyik a napsugár,
Égen az éjjel
pityereg.

féreg ébred, érik a gyümölcs.

Kitapostam magamnak az utam, a boldogság irányába, s most, hogy rá kéne lépnem újra, hogy elölről végigjárjam az egészet, s meglessem, hogy a leveleiket táncoltató fák ágain milyenre érett már az élet gyümölcse, olyan mérhetetlen fájdalom gyötri lábaim, hogy moccanni sem tudok, s újra belesüllyedek a letargiába.
Talán csak pillanatokra, s aztán újra próbálom, s milyen boldog vagyok ilyenkor, hogy van erőm, van erőm megpróbálni újra és újra...pedig már hányszor hanyatt estem.
Vajon mikorra szívódik fel belőlem az érzés, hogy a pörgés, zsongás, zsibongás, mozgás, adrenalin, szerelem, s mindenféle bolond érzés hiányzik belőlem...Miért csak pillanatokra vannak ott bennem, s élvezem ezeknek minden egyes cseppjét...s miért van az, hogy amilyen hamar jön, olyan gyorsan is múlik el...Miért nem élvezhetem, nehezen kitaposott utam kényelmét?
...
hányszor feltettem magamnak ezeket a kérdéseket...
S aztán rájöttem, amint érni kezd a gyümölcs, a féreg is felüti a fejét.

2009 ma'rcius 29

Pontosan úgy fulladozik az ember a szürke valóság fájdalmában,mintha egy levegőtlen üvegburát borítanánk a fejére...
Egyszer csak azt érzi,melegebb van,minden unott és elhasznált a levegő.
Egyre bágyadtabbak,ingerlékenyebbek,s érzelmileg labilisabbak(micsoda közhely,nem találtam megfelelő szót) leszünk...
Elfogy a levegő,s beszivjuk kifujjuk a bent maradt szomorúságot...
Kilégzés belégzés,kilégzés belégzés...

Már teljesen belejöttem én is.Sírni kedztem, látod?Látod ahogy bepárásodik az üveg?
Látod már a láthatatlan üvegbura okozta fájdalmaim?
...
Pontosan úgy fulladozik az ember a szürke valóság fájdalmában,mintha egy levegőtlen üvegburát borítanánk a fejére...
Kilégzés,belégzés
Álmosodom.
...

Sajnálom,nem vagyok képes olyan dolgot írni,már jó ideje, mi említésre,közzétevésre alkalmas volna.
Kiürültem azt hiszem,most üres vagyok és belevetettem magam abba a semmibe ami körülvesz már egy ideje.A fojtogató semmi.
S milyen jó is lenne,ha csak egyszerű,barátságos megszemélyesítésként érteném ezt,de nem...
Valóba fojtogat az a leírhatatlan, megfoghatatlan és magamból sajnos immár kiküszöbölhetetlen semmi...Üres,vákumbuborékok.
Ebben a kedves februári hónapban rengeteg szörnyű dolog történt.
-még jobban megutáltam az embereket
-összevesztem egy barátomnak nevezett lénnyel
-kiderült,hogy sosem volt az a lény a barátom igazán
-eltávolodtam az élettől
-miért van az,hogy az emberek csak állnak,ha bántsa őket valaki/valami ami szeretnek?
-megérdemeltem mindazt,ami történt velem.
-szeretek szenvedni,megint.örömet lelek abban a fájdalomban..a gondolataimmal pusztítom magam
-beteges
-a világról alkotott képem,egyre...sárgább.
-megint lehavazott.
...
Folytathatnám de azt hiszem...nincs értelme.
Belevájtam karmaimat..mindenbe ami a világhoz kötözött.S mi történt?Tőből csavarta ki a fájdalomhoz ragaszkodó szenvedély csontos ujjaimat a reményből.
Fájnak még a hegek.
Gyűlölöm ha éjjel eszembe jut az illatod..és Gyűlölök rád gondolni mert mindig azt juttatja eszembe,hogy kegyetlen voltam hozzád.


A Bűn előbb van,mint a bűntett.
Sajnálom.

Most sem írtam semmi értelmeset.

Gondolataim szilánkjain térdepelve
Katapultálok magamból.
Szabadon...egy szenvedéstől szennyes világban.

Szándékosan kaszabolod érzéseim
Vérző sebet ejtessz rajtuk majd kacagva nézed őket.