Kitapostam magamnak az utam, a boldogság irányába, s most, hogy rá kéne lépnem újra, hogy elölről végigjárjam az egészet, s meglessem, hogy a leveleiket táncoltató fák ágain milyenre érett már az élet gyümölcse, olyan mérhetetlen fájdalom gyötri lábaim, hogy moccanni sem tudok, s újra belesüllyedek a letargiába.
Talán csak pillanatokra, s aztán újra próbálom, s milyen boldog vagyok ilyenkor, hogy van erőm, van erőm megpróbálni újra és újra...pedig már hányszor hanyatt estem.
Vajon mikorra szívódik fel belőlem az érzés, hogy a pörgés, zsongás, zsibongás, mozgás, adrenalin, szerelem, s mindenféle bolond érzés hiányzik belőlem...Miért csak pillanatokra vannak ott bennem, s élvezem ezeknek minden egyes cseppjét...s miért van az, hogy amilyen hamar jön, olyan gyorsan is múlik el...Miért nem élvezhetem, nehezen kitaposott utam kényelmét?
...
hányszor feltettem magamnak ezeket a kérdéseket...
S aztán rájöttem, amint érni kezd a gyümölcs, a féreg is felüti a fejét.
1 megjegyzés:
Bár írásod végén a kérdésedet is megválaszolod, azt hiszem az előre megtervezett úttal, az ösvény újrajárásával, és az ebből szinte kötelezően adódó újabb csalódással kapcsolatosan is megtaláltad az igazi választ blogomban írt megjegyzésedben. Nem, nem kell mindenkit elfogadni, de ha mégis, azt nem lehet elvárásokra építeni. Se oda, se vissza. Ha elvárásokkal operálunk, a gennyes tájog újraéled, s az újabb metszéssel kivágjuk az addig tanultakat is. Mindig is lesznek gondok az elvárásokkal agyonzsúfolt világban, szerencsés, ha a közeg, melyben létezést mívelünk ettől mentes.
...de amilyen a formánk, ott majd jön más.
szeretettel...
Megjegyzés küldése