2010. szeptember 30., csütörtök

így vagyunk

Magamba préselem.
Habozok.
Aztán lenyelem: minden információt, minden gesztust, minden ingert.
Gyomromban: sav-tus éri emlékeim és lassan lemaródik róla, ami ehető és felhasználható.
Marad a jól megérdemelt mérgező oxidáns: májban, vesében.
Kifordulok önmagamból és lekapargatom belső szerveimről a parazitaként engem emésztő lélemaradványaim.
Nem a sajátom, már nem az enyém az...csak valami idegen kis piszok, paca a lapszélen, elmaszatolódott világosság.- lerágtam már róla a magamnak valót.- értsd ahogy érted. magamnak való magamnakvaló- és nem akarok csupán csupasz csontok alatt fogcsikorgatva fulldokolni, valami fejem főle hányt láthatatlan szutykától az életnek.
De már ropogok.
Nyomáskiegyenlítés egyenlő : megközelízőleg lehetetlen.

De tartom magam. és szembeszállok én a Newton-i nyomóerővel és gravitációval..önön sémámból kilépve tudatom kizárja a valóságot s lebekeg általan kreált világom vákum-búrájában.
Köszönöm jólvagyok.
Élek.
Bár nehézkes a légzés egy vákumburokban.

1 megjegyzés:

Csabi írta...

...eszem az új szavakat. Eszem? Lehetnél. Gratulálnék, ha szabad a pocsolyán túlra, én is ott vagyok.

Ismerősen csendülnek a dörömbölések, csak én nem fogalmaztam mostanság. Homok lepi el vállaim a hirtelen rándulással előkerült fejemből - köszönöm.

no de...tükröt tartasz: ismerem a lélekcsupaszítást, álarctalanítok olykor más örömére, akár. Könnyű fejteni a fátylakat (eh, fátyol, vaspáncél az), ha magam is hordozom. Nem dicső ez, fásult szomor, melyben talán öröm az, hogy nem vagyok egyedül. De rossz. És de szép.

Örülök, hogy élsz.