Magamba préselem.
Habozok.
Aztán lenyelem: minden információt, minden gesztust, minden ingert.
Gyomromban: sav-tus éri emlékeim és lassan lemaródik róla, ami ehető és felhasználható.
Marad a jól megérdemelt mérgező oxidáns: májban, vesében.
Kifordulok önmagamból és lekapargatom belső szerveimről a parazitaként engem emésztő lélemaradványaim.
Nem a sajátom, már nem az enyém az...csak valami idegen kis piszok, paca a lapszélen, elmaszatolódott világosság.- lerágtam már róla a magamnak valót.- értsd ahogy érted. magamnak való magamnakvaló- és nem akarok csupán csupasz csontok alatt fogcsikorgatva fulldokolni, valami fejem főle hányt láthatatlan szutykától az életnek.
De már ropogok.
Nyomáskiegyenlítés egyenlő : megközelízőleg lehetetlen.
De tartom magam. és szembeszállok én a Newton-i nyomóerővel és gravitációval..önön sémámból kilépve tudatom kizárja a valóságot s lebekeg általan kreált világom vákum-búrájában.
Köszönöm jólvagyok.
Élek.
Bár nehézkes a légzés egy vákumburokban.
1 megjegyzés:
...eszem az új szavakat. Eszem? Lehetnél. Gratulálnék, ha szabad a pocsolyán túlra, én is ott vagyok.
Ismerősen csendülnek a dörömbölések, csak én nem fogalmaztam mostanság. Homok lepi el vállaim a hirtelen rándulással előkerült fejemből - köszönöm.
no de...tükröt tartasz: ismerem a lélekcsupaszítást, álarctalanítok olykor más örömére, akár. Könnyű fejteni a fátylakat (eh, fátyol, vaspáncél az), ha magam is hordozom. Nem dicső ez, fásult szomor, melyben talán öröm az, hogy nem vagyok egyedül. De rossz. És de szép.
Örülök, hogy élsz.
Megjegyzés küldése